Délibáb
2019. szeptember 10. írta: csetlekbotlok.blog.hu

Délibáb

Ülsz üresen és kifogyva. Nincsenek érveid. Nem tudom melyik nehezebb, elviselni azt ami van, vagy belátni hogy nem volt értelme. Nem volt jó, mert a félidőkben szenvedtél. Lehetett volna… És ebbe kapaszkodtál, hosszú időn keresztül. Reméltél, hittél. De nem működött. Ennyire egyszerű. Csak gyáva voltál kimondani. Gyáva voltál tenni, lépni. Magadért. Inkább homokba dugtad a fejed, meggyőzted magad, hogy ugyan, mit számít mire vágysz, nem érdekes, és álltál a homokviharban és élvezted mikor pillanatokra elcsitul. És hálát adtál azokért a másodpercekért, mikor csend és nyugalom vett körül, mikor kitisztult az ég, és átadtad magad a jelennek. Ezekért éltél, ezek tettek boldoggá, ezek adtak erőt a sivatag közepén. Nem akartad észrevenni hol vagy, nem akartad tudni, hiába feszített belülről.

delibab2.jpg

Okolsz mindenkit. Vádaskodsz, fogadkozol hogy soha többet. Hogy ezt nem akarod újra átélni, hogy elég volt. Dühöngsz és őrjöngsz, és beleőrülsz abba, ami van. Abba amit választottál, ami másképp nem is lehetne. Elmenekültél a valóság elől, egy illúzióba, egy álomba. Dédelgetted, ápolgattad, becézted. A tiéd volt, mert te teremtetted. Kifestetted aranyszínű festékkel, feldíszítetted és csak ámultál, hogy lehet valami ennyire tökéletes, ennyire szép. Beleszédültél és már nem tudtad megkülönböztetni a két világot. Már nem tudtad melyik az igazi, és melyik ami csak a fejedben létezik. Vakká váltál és süketté. És mikor pillanatokra felébredtél, mikor pillanatokra ráeszméltél hogy hol is vagy, rohantál vissza mert nem akartál semmi mást csak álmodni tovább.

Elvesztetted a kapcsolatod mindennel ami élő, mindennel ami körülvesz. Mindennel, ami van. Türelmetlen lettél, ideges, mert fogva tartottak a mostban, a létezőben. És nem bírtad elviselni a kontrasztot. Valós álmaid rémálmokká váltak lassan és már féltél lehunyni a szemed. Kimerültél, de nem tudtál pihenni, nem tudtál feltöltődni. És húzott, húzott le az örvény.

Ülsz üresen de tisztán. A köd szétfoszlott.

Lassan felismered a hangokat, amik szólítanak, amik hívnak, és simogatnak. Szeretettel vesznek körül, és átölelnek. Nem róják fel neked mit tettél, nem róják fel a könnyeidet, a veszekedéseket. Csak örülnek hogy végre újra itt vagy, szelíden, kedvesen, hogy velük vagy – kicsit megtörten de velük- és képes vagy figyelni rájuk.

Lassan észreveszed a napot az égen, a felhőket, a fákat, a fűt, a virágokat. Lassan észreveszed az elsuhanó autókat, az embereket az utcán.  Lassan észreveszed a színeket, a pirosat, a zöldet, a kéket és hogy igen, van fekete is. Lassan észreveszed hogy lélegzel, hogy működsz. Lassan észreveszed hogy vannak más érzéseid is a fájdalmon kívül. Lassan. Nagyon, nagyon, nagyon lassan. Lassan észreveszed, hogy elmosolyodtál a madárcsicsergésre, hogy nevettél egy viccen, hogy meghallgattál egy történetet és az megérintett. Lassan észreveszed, hogy bele tudsz merülni egy-egy tevékenységbe, át tudod magad adni neki. Hogy úgy olvasol hogy nem csak a szád mozog hanem felfogod a szavak értelmét. És ahogy fedezed fel a körülötted lévő világot, miliméterről miliméterre, lassan már nem akarsz mást, csak azt, ami van. Elfogadni, befogadni. Mert minden más hazugság, illúzió.

 

 

Ha tetszenek az írások, látogass el a facebook oldalamra. Egyébiránt meg jó csetlés-botlást az élet rögös útjain.

A bejegyzés trackback címe:

https://csetlekbotlok.blog.hu/api/trackback/id/tr6915060424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.